Mi a baj az egykulcsos adóval?

"Tíz közgazdász közül kilenc egyetért abban, hogy..." Sokszor kezdték így a mondatot az újságírók, tv riporterek a 2010 előtti időszakban.  Az "ígéretes kezdet" után rendszerint egy jobboldali gazdaságpolitikai állítás következett. Hogy az ilyen olyan támogatásokat – például a családi pótlékot – csak a "legrászorultabbaknak" kellene adni, vagy hogy az oktatásért, egészségügyi ellátásért fizessenek, akik a szolgáltatást igénybe veszik, ezért vizitdíjat, tandíjat kell bevezetni. Ebbe a sorba illik bele az egykulcsos adó, aminek a lényege, hogy a magasabb jövedelműek terheinek egyrészét, különböző áttételeken keresztül, a középosztály, sőt, a szegények vállára rakják át. Ilyen áttétel például a családi pótlék befagyasztása, ami a legszegényebbeket érinti a legsúlyosabban, vagy azok az adók, amiket a lakosság közvetve, különböző szolgáltatások megdrágulásán keresztül fizet meg, vagy a fenti példához visszatérve, az oktatás és az egészségügy finanszírozásának, elsősorban a szegényebbek számára előnytelen átrendezése.

Az egykulcsos adót Orbán demokratikus ellenzéke ma hevesen bírálja, tudatosan megfeledkezve arról, hogy amikor a Bajnai vezette MSZP kormány akarta ugyanazt, akkor semmi kifogásuk nem volt.

"Ha a gazdag szegényebb lesz, a szegény attól nem lesz gazdagabb!" Ezzel "hárította" az Orbán kormány államtitkára az egykulcsos adót érő politikai bírálatokat. Ezt a cinikus és ostoba mondatot persze mondhatta volna Kuncze Gábor, Bajnai Gordon, vagy bármelyik liberális politikus is. Vagy "tíz közgazdászból kilenc". Orbán demokratikus ellenzéke szeretné elfelejteni, hogy az egykulcsos adó bevezetésével Orbán az ő egyik legfőbb gazdaságpolitikai céljukat valósította meg.

 Emlékezzünk, hogy a Bajnai kormány 17 százalékra csökkentette az adókulcsot évi 15 milliós jövedelemhatárig. Évi 15 millió felett lépett volna be a magasabb 32 százalékos kulcs. Ez a 2009 végén megszavaztatott törvény – szokatlan módon – 2011-re lett volna érvényes, vagyis akkor nem csak a következő évre, 2010-re, hanem az azt követő évre is meghatározták az adószabályokat. Bajnaiék az MSZP vezetésével összhangban, nyilván Orbán Viktor mozgásterét kívánták csökkenteni. Nagyon is jól tudták, hogy 2010-től Orbán fog kormányozni. Amint hogy azt is nagyon jól tudhatták, hogy Orbán nem fogja elfogadni az MSZP adótörvényét, hiszen egész politikája arra épül, hogy elutasítson mindent, amit más csinál. Orbán csak akkor tetszeleghetett az adócsökkentő szerepében, ha Bajnai egykulcsos adójához képest még alacsonyabb adókulcsot vezet be. Igen ám, de hová lehet az adót csökkenteni, ha az már csak 17 százalék? 16-ra. Ez volt Orbán nagy mutatványa, az "emberek érdekében" véghezvitt korszakos jelentőségű tette: 17 százalékról 16 százalékra csökkentette az adót. Persze, eltörölte az évi 15 milliós jövedelemnél belépő magasabb kulcsot, mondhatnánk, azért, hogy a különbség Bajnai adórendszere és az övé között ne legyen annyira jelentéktelen.

Bajnai tehát, mint az MSZP miniszterelnöke tudatosan szorította Orbánt, hogy elmenjen a lehetőségek határáig. Ha Bajnai meg az MSZP nem tette volna ezt, nem hozott volna adótörvényt 2011-re, abban a biztos tudatban, hogy Orbán attól csak egy irányban térhet el, akkor lehet, hogy ma 18 százalékos az SZJA általános kulcsa és évi 10 milliós jövedelemhatárnál belépne a 32 százalékos magasabb kulcs. Vagyis abban, hogy ma ilyen rossz SZJA rendszerünk van, Bajnai éppen annyira felelős, mint Orbán. Ezért rendkívül visszatetsző, hogy ma Bajnai aláírásokat gyűjt az egykulcsos adó ellen, az MSZP-vel együtt nem győzi emlegetni annak igazságtalanságát, cinikusan számolva azzal, hogy egy olyan adótörvényre, ami hatályba sem lépett, az emberek többsége úgysem emlékszik. Aki meg emlékszik, az olyan fontosnak tartja Orbán leváltását, hogy nem fog fennakadni ilyen morális problémákon. Bajnai kizárólag politikai okokból bírálja Orbán egykulcsos adóját, annak igazságtalanságát és az általa okozott makrogazdasági károkat. Valójában Orbánhoz nagyon hasonlóan látja a társadalmi problémákat. Ahogyan Orbán nem restellett népszavazást kezdeményezni a vizitdíj és a tandíj ellen, amikor politikai érdekei azt kívánták, ugyanúgy Bajnai is megragadja az alkalmat, hogy azzal támadja Orbánt, amivel lehet. Hogy azután, ugyanúgy, ahogyan Orbán, a hatalom birtokában ugyanazt a jobboldali gazdaságpolitikát folytassa.

Az egykulcsos adó bevezetésével a kormány jelentős összegű költségvetési bevételről mond le. Kérdés, mekkora ez a bevételkiesés? Korábban én is készítettem erről becslést a DEM Építési Piaci Prognózisban. Ezt a becslést itt aktualizálom.

Abból indultam ki, hogy a költségvetés SZJA bevételei ismertek, azokat a bruttó bérek változásának indexeivel felszorozva, megkapjuk, hogy egy bázis évhez képest mekkora lenne a tárgyévben az SZJA bevétel, ha az adóváltozások csak a rendszer valorizációjára szorítkoznának. A valorizáció ebben az esetben nem az infláció, hanem a bruttó bérek növekedése hatásának a kompenzációját jelenti. Ha a bérek emelkednek, az adókulcsok és azok a jövedelemhatárok nem változnak, ahol ezek a kulcsok belépnek, akkor az adórendszer évről-évre progresszívabb lesz, hiszen a jövedelem egyre nagyobb hányada fog magasabb kulccsal adózni.

Az általam követett eljárás automatikusan kezeli a bérek változásának és az adórendszer valorizációt biztosító, a reális összehasonlítás érdekében feltételezett változásait, anélkül. hogy konkrét szabályok hatásait kellene részletesen vizsgálni. Vagyis ez az eljárás csak arra ad választ, hogy mekkora bevétel esik ki a költségvetésből. ahhoz képest, mintha minden úgy történt volna. mint ahogyan történt, csak nem lenne egykulcsos adó, és csak olyan változások történtek volna a szabályozásban, melyek biztosították volna, hogy az adórendszer progresszivitása ne változzon. Erre a kérdésre viszont pontos választ ad.

Tóth G. Csaba – Virovácz Péter "Nyertesek és vesztesek A magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel" közelmúltban megjelent tanulmánya helyesen állapítja meg, hogy az egy kulcsos adó nyertesei általában a magasabb jövedelműek. Az általuk a költségvetés éves "veszteségének" nevezett 444 milliárdos összeg viszont valószínűleg durva tévedés. A tévedés legfőbb oka minden bizonnyal a bérek növekedésének figyelmen kívül hagyása. Ez ugyan a kutatók részéről szándékos volt, ám akkor a 444 milliárdot is annak kell tekinteni ami valójában: önmagában még semmit sem jelentő részeredménynek.

Az egykulcsos adó mellett valószínűleg az a legfontosabb érv, hogy a magasabb jövedelmű rétegeknek juttatott igen jelentős kedvezmény politikailag "megtérül" mivel a magasabb "jövedelműek" és a "véleményformálóknak" gondolt választói rétegek halmaza nagyrészt közös halmaz. Vagyis vezetők, a sztárértelmiségiek, egyéb jól kereső csoportok mindkét nagy politikai tábortól pénzt kapnak, a szegényebbek meg az egyiktől hősies szabadságharcot a nemzetközi liberális összeesküvés ellen, a másiktól meg a versenyképesség megőrzéséhez szükséges "reformokat". A szegényebbek számára nyújtott "kínálat" persze a nagyon eltérő elnevezések ellenére nagyrészt ugyanazt jelenti mindkét politikai tábor esetében: gazdasági növekedést elérni képtelen szakszerűtlen vezetést, lezüllő közszolgáltatásokat. Sem az MSZP, sem a liberálisok, sem Orbán nem állhatott elő azzal, hogy az egykulcsos adó azért jó, mert ha a napszámos megkérdezi a doktor urat, hogy kire kell szavazni, akkor a doktor úr azt javasolja majd, akitől a pénzt kapja. Ezért azután az egy kulcsos adó mellett különböző "álérveket" szoktak felhozni. Tekintsünk át néhányat ezek közül!

"Az egykulcsos adó egyszerűbb."

 Valójában, ha nem egy, hanem négy, vagy öt kulcs van, akkor az adóbevallás elkészítése legfeljebb egy-két perccel tart tovább. Egy négykulcsos adórendszer is lehet nagyon egyszerű, egy egykulcsos is lehet roppant bonyolult. A kulcsok száma, és az adórendszer bonyolultsága között nincs érdemi összefüggés. Azért használják mégis ezt az érvet, mert laikusok számára "olyan hihető". Érdekes, hogy ez az érv szerepel a Reformszövetség Oszkó Péter által vezetett adószekciójának az  anyagában is. Ez nem azért van, mert mégiscsak van benne valami igazság, hanem azért, mert nálunk a közgazdasági témákban nem a politikusok és az újságírók tanulnak elmélyültséget a közgazdászoktól, hanem a közgazdászok felszínességet a politikusoktól és az újságíróktól.

"Az egykulcsos adó növeli a foglalkoztatottságot."

 A foglalkoztatottsági gondok az alacsony jövedelmi sávban vannak. Az egykulcsos adó pedig nem ott, hanem a magas jövedelmi sávban csökkenti az elvonásokat.
 A foglalkoztatottságot elsősorban nem a munkavállalók, hanem a munkaadók által fizetett bérterhek csökkentése tudná javítani.
 Hiába van egykulcsos adó, a foglalkoztatottság csak a közmunkák rendszerének erőltetése miatt nő.

"Az egykulcsos adó növeli a fogyasztást, így segíti a gazdasági növekedést."

 A luxusfogyasztást nagyobb mértékben ösztönzi, amit nem kellene. Az alsóbb jövedelem kategóriákra koncentrálódó jövedelempolitika nagyobb és egészségesebb szerkezetű fogyasztásnövekedéssel járna. Az egykulcsos adónak megvan a maga szerepe a lakásépítési piac összeomlásában is. Ott növeli a jövedelmeket, ahol fajlagosan már túl alacsony a lakáskereslet.

"Az egykulcsos adó pénzt hagy a gazdagok zsebében, amiből államkötvényeket vesznek."

 Az egykulcsos adónak köszönhető többletjövedelem egy részéből azoknak az államkötvényeknek az egy részét veszik meg, amiket azért kell kibocsátani, mert az egykulcsos adó okozta költségvetési bevételkiesést finanszírozni kell.
 Az államkötvények vásárlását sokkal hatékonyabb eszközökkel lehetne támogatni.

"Az egykulcsos adó csökkenti az adócsalást."

 Ez nagyon hihetőnek tűnik, ám azt nehéz elképzelni, hogy úgy bukik közel 570 milliárdot a költségvetés 2013-ban az egykulcsos adó miatt, hogy közben 100 milliárddal több adó folyik be a jobb adómorálmak köszönhetően. (Vagyis önmagában az adószabályok negatív hatása ezek szerint megközelítené a 700 milliárdot.) Sokkal hihetőbb, hogy nincs érdemi javulás. Ha a "bukás" csak 444 milliárd lenne, (ahogyan azt  egy tanulmány, valószínűleg tévesen állítja), akkor lenne hihető, hogy az adómorál javulása jelentősen mérsékelte az adókiesést.

"Az egykulcsos adó segít itthon tartani a nemzetközi munkaerőpiacon is versenyképes embereket."

 Talán még ez a legjobb érv, noha ezek a versenyképes emberek természetesen nem oda vágynak, ahol szintén egykulcsos adó van, hanem oda, ahol nagyon is progresszív az adózás. Viszont azt gondolom, hogy az évi közel 570 milliárdot sokkal hatékonyabban fel lehetne használni, többek között a mobil munkaerőnek az országhoz kötésében is. Sokakat éppen azok a viszonyok riasztanak, amiket éppen az egykulcsos adó hatásai is rontanak.

Ezeket az érveket és cáfolatokat még hosszan lehetne, és persze szükséges is lenne folytatni. Nagyon fontos lenne az egykulcsos adóval kapcsolatos illúziókkal leszámolni. Ehhez azonban az egykulcsos adó hatásainak az eddigieknél jóval alaposabb elemzésére lenne szükség. Az egykulcsos adó a magyar politikai elit egyik legnagyobb gazdaságpolitikai tévedése. Hiába látszik ez ma már egyre inkább, Orbán hívei nem bírálják, mert azon a politikai oldalon nem szokás Orbánt bírálni. A másik oldalon pedig csak azért bírálják, mert látják az ígéretes támadási felületet. Abban mindkét oldal egyetért, hogy az országot a magasabb jövedelmű rétegek érdekében szeretnék vezetni. Azt kellene azonban felismerni, hogy a túlságosan jobboldali gazdaságpolitika, amelynek az egyik legkárosabb eleme éppen az egykulcsos adó,  a gazdagoknak is előnytelen.

Varga Dénes
2013. november 23.

Hogyan befolyásolta a Sorg villa eladására irányuló kudarcba fulladt kísérlet a 2006. évi önkormányzati választásokat Leányfalun?

2006-ban, nyolc nappal az önkormányzati választások előtt. szeptember 22.-én Leányfalu képviselő testülete rendkívüli, zárt ülést tartott. Az ülés tárgya a starnd bővítési terület eladása mellett, az akkor már négy hónapja a falu tulajdonába került "Sorg villa" eladásának a terve volt. Szinna Gábor arra kérte a testületet, hogy hatalmazza fel őt a vevőjelölttel egy előszerződés aláírására. A Sorg villa "puccsszerű" eladására irányuló kísérlet nagyot ártott az eladást megszavazó öt képviselő és Szinna Gábor polgármester népszerűségének. (Az, hogy miért kifogásolták sokan a Sorg villa eladására irányuló kísérletet ugyanitt, egy másik bejegyzésben olvasható: "Hogyan akarta Szinna Gábor polgármester 2006 szeptemberében, nyolc nappal az önkormányzati választások előtt eladni a Leányfalu tulajdonát képező Sorg villát?")

Szinna Gábor polgármester a nyolc nappal későbbi, 2006. évi önkormányzati választáson képviselő jelöltként, az összes többi képviselő pedig szintén képviselő jelöltként indult Leányfalun. Várady Szabó Mihály ezen felül polgármesternek is jelöltette magát, és nyert is.

Az ábrán látható, hány szavazatot kaptak a képviselők 2002-ben (Szinna mint polgármester jelölt, mert 2002-ben képviselőnek nem jelöltette magát) és hányat a 2006-os választáson.

 

K: képviselő lett 2006-ban is
* Szinna szavazatainak száma 2002-ben mint polgármester jelölt, 2006-ban mint képviselőjelölt

Dr. Richter Pál kivételével az eladást támogató képviselők mind kevesebb szavazatot kaptak 2006-ban, mint 2002-ben, az eladás ellen szavazó képviselők viszont mind többet. Az eladást pártoló képviselők közül csak Fehérné Óvári Editnek sikerült bejutnia az új testületbe, de ő is közel 200 szavazatot veszített. Az eladást ellenző képviselők közül csak nekem nem sikerült az új testületbe jutni, de én is lényegesen több szavazatot kaptam, mint 2002-ben. (Akkor én úgy kerültem a testületbe, hogy egy megválasztott képviselő, Dr. Tóth Béla lemondott.)

Meg kell jegyeznünk, hogy korábban is, ahogyan 2006-ban Várady, az esetek többségében, az aki polgármester jelöltként indult, az indult képviselő jelöltként is. Tíz ilyen eset volt a 1994 óta. (Korábbról nincsenek adataim.) Ezek az emberek képviselő jelöltként sokkal több szavazatot kaptak, mint polgármester jelöltként. Ez természetes, mivel sok ember tartotta úgy, hogy az illető jó képviselőnek, de polgármesterként mást látott volna szívesen. Fordítva meg nem igen lehetséges, hogy valaki X-et alkalmasnak tartsa polgármesternek, de ugyanakkor azt gondolja, képviselőnek azért már nem lenne jó.

Várady volt az első, akivel az a furcsaság esett meg, hogy polgármester jelöltként lényegesen több szavazatot kapott, mint képviselő jelöltként.

Erről is készítettem egy ábrát, ami azt mutatja, hogy mennyivel kaptak az egyes jelöltek kevesebb (Várady esetében több) szavazatot polgármester jelöltként, mint képviselőjelöltként. Vajon mi lehetett ennek az oka?

A választásokon elért eredmények mutatják, hogy a lakosság többsége kinek adott igazat. 

Hogyan akarta Szinna Gábor polgármester 2006 szeptemberében, nyolc nappal az önkormányzati választások előtt eladni a Leányfalu tulajdonát képező Sorg villát ?

Szinna Gábor, Leányfalu akkori polgármestere 2006. szeptember 22.-én, az önkormányzati választások előtt nyolc nappal rendkívüli testületi ülést hívott össze. A testületi ülés zárt volt, melyen a jegyző nem volt jelen. Az ülés tárgya az un. "strandbővítési terület" eladása mellett, az akkor még csak négy hónapja a falu tulajdonába került "Sorg villa" eladásának a terve volt. Szinna Gábor arra kérte a testületet, hogy hatalmazza fel őt egy vevőjelölttel, akivel ő megállapodott, egy előszerződés aláírására. Ezt az előszerződést ezen a testületi ülésen osztotta ki nekünk Szinna Gábor. Már akkor és ott két alapvető kifogásom volt:

- Nem lehet aznap este eldönteni, hogy a 345 millió forintos ár reális-e, mivel az első ránézésre ez az ár nagyon alacsonynak tűnik.
- Az előszerződés aránytalan, a falu számára csak kötelezettségeket ír elő, garanciákat pedig csak a vevőjelölt számára biztosít, akinek viszont nem lennének kötelezettségei. Ezért kértem, hogy ügyvéd mondjon a szerződésről véleményt.

A tíztagú testületből további három képviselőtársam ellenezte az elhamarkodott döntést. Szinna Gábornak stabil többsége volt ebben a kérdésben, ezért nem törődött az érveinkkel, hanem híveivel megszavazták, hogy ő, mint polgármester, a vevőjelölttel az eladásra vonatkozó előszerződést aláírhassa. Az eladást támogatta Szinna Gábor polgármester, Atzél Ferenc alpolgármester, Várady Szabó Mihály, képviselő, a pénzügyi bizottság elnöke, aki a választások után Szinna Gábort követte a polgármesteri székben, Richter Pál képviselő, és két olyan képviselő, aki az egészből aligha értett valamit is: Fehérné Óvári Edit és Sólyom Katalin. Ellene szavazott Vancsó Géza, Balláné Rák Éva, Pereházy Pál, valamint én. (Varga Dénes) Mint az várható volt, ezt a komolytalan kísérletet, a falu vagyonának puccsszerű eladására, a másnap szükségszerűen kitörő botrány meghiúsította.

Nézzük sorban, mi volt ezzel a kalandor akcióval kapcsolatban a falu számára elfogadhatatlan!

I. Az első kifogás tulajdonképpen formai: az önkormányzat a 200 millió forint felett csak nyilvános versenytárgyalás útján értékesítheti az ingatlanjait. A zárt ülésen hozott határozat tehát jogsértő volt, Szinna Gábor és hívei megsértették az önkormányzat saját rendeletét.

Ennek fényében elég meglepő az "Együtt a Pilis-Dunakanyarért ― E14 Szentendre" Szinnát támogató Facebook-bejegyzése: "Az eladást a képviselő testület többsége által elfogadott hasznosítási elveknek megfelelően készítették elő". A valóságban már ebből, az egyébként nem döntő jelentőségű "gikszerből" is látszik, hogy nem a többség által elfogadott elvek szerint, hanem felelőtlenül, hebehurgyán készítették elő az eladást.

Persze lehetett volna olyan versenytárgyalást kiírni, amit gyakorlatilag csak a vevőjelölt nyerhetett volna meg. Ebben az esetben a szabálysértés nem lett volna tetten érhető. Ezért mondom, hogy ez a probléma tulajdonképpen formai. Ha az eladás erőltetőinek több esze van, kezelhették volna. Lehet, hogy egyszerűen nem volt idejük kivárni a több hónapot, a pályáztatás lebonyolítására, a falu érdeke meg nem számított.

II. A botrány kitörését követően, Szinna Gábor a széles nyilvánosság előtt közölte, hogy ügyvéddel megnézették az előszerződést, aki megállapította, hogy az előszerződés nagyon aránytalan, a falu számára csak kötelezettségeket tartalmaz, garanciákat nem, a vevőjelölt számára meg csak garanciák vannak benne, kötelezettségeket számára nem tartalmaz. Ezért, mondta Szinna,  a falu elállt az üzlettől.

Vagyis, ha nincs botrány, a polgármester a falu nevében aláírja azt az előszerződést, ami azonkívül, hogy jogsértő, még az ártól függetlenül is, egyértelműen hátrányos a falu számára. Nincs ésszerű magyarázat arra, hogy miért nem a zárt ülés előtt kérték ki az ügyvéd véleményét. Ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy az ügyvéd véleménye nem volt fontos, szándékosan vállalták, hogy a falu számára hátrányos megállapodást írnak alá. és  nem számoltak a botránnyal. Amikor meg szembesültek a felháborodással ez volt a "menekülési út", nem kellett azt mondani, hogy megijedtek, meg felelőtlenek voltak.

III. A harmadik probléma az önkormányzat által, az eladáshoz , több százezer forintért rendelt értékbecslések felhasználásának módjával van.

Az önkormányzat két értékbecslést is rendelt, többszázezer forintért. Azért, hogy a képviselők háta mögött kialkudott árat alátámassza. Ezeket a tanulmányokat nyilván időben meg kellett volna ismernie azoknak, akiknek később az eladással kapcsolatos döntést meg kellett hozniuk. Ezzel szemben Szinna Gábor úgy erőszakolta ki a szavazást, hogy a határozatot elutasító négy képviselő meg sem nézhette a drága pénzeken rendelt értékbecsléseket. Ha csak ennyi történt volna, már önmagában ez is botrány lett volna! Valószínűleg a határozatot támogató képviselők közül egyik, vagy másik az egyik értékbecslést láthatta, de a másikat ők sem. Azt ugyanis Szinna Gábor a zárt ülésen ismertette. Ez az "ismertetés" arra szorítkozott, hogy mondott róla, talán két mondatot. Vagyis a drága pénzen rendelt értékbecsléseket nem arra használta fel Szinna Gábor, hogy az eladással kapcsolatos döntést megalapozza, hanem arra, hogy az előzetesen meghozott döntést utólag igazolja. Miután az értékbecsléseket meg sem nézhettük, utóbb, a botrány során nem cáfolhattuk azokat a feltételezéseket, hogy az értékbecsléseket eleve úgy rendelték, hogy azokban az szerepeljen, amit Szinna Gábor látni akar.

IV. A negyedik probléma a háttérben, a testület háta mögött kialkudott árral van.

Az ár alig több, mint harmada volt annak, mint amit utóbb a strandbővítési területért kaptunk. Négyzetméterre vetítve ott 14.000 Ft/m2  míg a Sorg villa esetében csak 4800 Ft/m2  Ezt joggal éreztük túlságosan is "alkalmi vételnek". Mi is tudjuk, hogy sok tényező nehezítette a Sorg villa hasznosítását, aminek természetesen az árban is tükröződnie kellett. De hát így volt ez a strand bővítési terület esetében is. Ott az egész területet fel kell tölteni, a telek egyik oldalán futó távvezetéket kiváltani földkábelre, rendezni a "beékelődött" magántulajdonossal a helyzetet, aki az eladási tervnek köszönhetően "helyzetbe került", a telek sarkánál meg van egy szennyvíz átemelő, ami egy bűzforrás. Nem vitatva, hogy a Sorg villa hasznosításainak is meg van a maga "problémahalmaza" (amivel nyilván részletesen foglalkoztak a "titkos" értékbecslések) de "parancsszóra", meg szándékosan túlzó, laikus megjegyzésekre támaszkodva ("az épület a telken egy romhalmaz " erről is jó lett volna megismerni az értékbecslők véleményét) ennyire hirtelen, nem lehetett megalapozott döntést hozni arról, hogy mit tekinthetünk reális árnak.

Az igazi probléma viszont az volt, hogy az értékbecslések, Szinna Gábor elmondása szerint elsősorban azért nem látták reálisnak a magasabb ár elérését, mert a terület műemléki védettség alatt van. A vevő viszont ezt az alacsonyabb árat is csak akkor fizette volna ki, a Szinna Gábor által a híveivel elfogadtatott előszerződés szerint, ha a falu a műemléki védettséget levéteti az ingatlanról. Vagyis az elképzelés nyilvánvalóan az volt, hogy a közvélemény meggyőzése érdekében hangoztatni, több százezer forintos értékbecslésekkel alátámasztani, hogy a műemlék csak ennyit ér, mivel műemlék, tehát csak nagyon szigorú szabályokat betartva lehet rajta építeni bármit is. A vevőnek viszont eladni a már nem műemlék ingatlant adták volna el, de alacsony, "műemléki áron".

V. Nem erősítette a bizalmat az sem, hogy nem sokat lehetett tudni a vevőjelöltről, nem mellesleg arról az ingatlanközvetítőről sem, aki a vevőjelöltet hozta.

A strand bővítési terület eladásánál mindenkinek módja volt rá, hogy megismerje a befektetőt, a Sorg villa esetében viszont utólag derült ki, hogy a vevőjelölt például öregotthonokat  üzemeltet. Az előszerződés számára lehetővé tette volna, hogy a Sorg villában is ilyet hozzon létre, ami viszont abban az időben a testület többségének az akaratával ellentétes volt. Megint ide kell idézni, hogy "az értékesítés előkészítése a testület többsége által elfogadott hasznosítási elvek szerint történt". Ez akkor lenne igaz ebben az esetben, ha garancia lett volna arra, hogy nem létesül újabb öregotthon. Ilyen garancia viszont nem volt.

Az ingatlanközvetítőről annyit lehetett tudni, hogy az illető gyakorlatilag nem volt jelen az Interneten. Érdekes, hogy az ingatlanközvetítő siker esetén x százalékot kért volna, de maximum y milliót. A vevőjelölttel a háttérben kialkudott ár x százaléka éppen y millió forint volt... Szinna Gábor ezt a névtelen közvetítőt elmondása szerint Visegrádon "találta", amikor Hadházynál, a körzet FIDESZ-es országgyűlési képviselőjénél, Visegrád polgármesterénél járt. Az is tény, hogy Cs. Kovács Gabriella, az egyetlen hivatalos FIDESZ jelölt a leányfalui önkormányzati választásokon, hevesen védelmébe vette Szinna Gábor szerencsétlen eladási kísérletét, a botrány kellős közepén. Akkor, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Sorg villa eladásának támogatói aligha fognak jól szerepelni a választáson. Ami egyébként be is igazolódott.

VI. Ha feltételezzük azt a képtelenséget, hogy Szinna Gábornak az előző kérdésekben igaza van, ami persze nyilvánvalóan nincs így, még mindig marad egy kérdés. Hogyan képzelheti bárki is, hogy egy képviselő testület egy – fogadjuk el egy percre – 345 milliót érő ingatlan eladásáról egy-két óra alatt döntést hozzon, annak ellenére, hogy tudja, ezt a döntést nem csak a testület 40 százaléka, hanem majd a lakosság jelentős része is el fogja utasítani?  Szinna Gábor véleményét ismerjük: ezt tartotta felelős vezetői magatartásnak...
-------------------------------------------------------------------------------------
Szinna Gábor ezért alkalmatlan arra, hogy országgyűlési képviselő legyen.
2013. november 4.
Varga Dénes

Miért nincs lakáspolitika?

Aki a FIDESZ 2010-es kétharmados győzelmét követően alapvető változást várt a lakáspolitikában, annak nagyot kellett csalódnia. Pedig a neológ (vagy ahogyan emlegetni szokták: unortodox) gazdaságpolitika lényege az lett volna, hogy a kormány a gazdaság "kétszektorúságának" az enyhítésére és a foglalkoztatottság növelése törekszik, elsősorban a mezőgazdaság, másodsorban az építőipar, ezen belül is a lakásépítés felfuttatásával. A FIDESZ azonban semmit sem tett a neológ gazdaságpolitika megvalósításáért. Ehhez nem volt elég bátorság, akarat, és szakértelem. Az a néhány intézkedés, melyek tényleg többé-kevésbé meglepőek voltak, és amelyek között egyaránt volt egyértelműen jó, vitatható hasznosságú, és egyértelműen rossz, a valóságban nem, csak az aktuálpolitikai viták szintjén álltak össze rendszerré. Miután a gazdaságpolitika megújítására nem került sor, a FIDESZ is a korábbi kormányok megszorító politikájának a folytatására kényszerült. Ennek köszönhetően a költségvetés lakáscélú kiadásai még a korábbi években látott mértékhez képest is gyorsabban csökkentek, jóval a GDP fél százaléka alá. Az évente felépített új lakások száma pedig olyan alacsony szintre esett vissza, amire a magyar lakásépítés történetében nem, az európai országok lakásépítésének történetében is alig találni példát.

A FIDESZ sem a választások előtt, sem azt követően nem készített saját lakáspolitikai koncepciót, hanem lényegében átvette az építőanyag-gyártók által készített programot. A Széchenyi Terv "otthonteremtéssel" foglalkozó fejezete gyakorlatilag a "Társaság a Lakásépítésért Egyesület" korábban már megismert anyagára épül. Ez nagy baj. Meggyőződésünk, hogy az építőanyag-gyártók érdekei ma egybeesnek a társadalom érdekeivel: az országnak is az lenne a jó, ha évente két-háromszor annyi lakás épülne fel, mint amennyire az idén, és a következő két-három évben számíthatunk. Ezért egy olyan program, ami minél több új lakás felépítését tudná ösztönözni, nemcsak azoknak a vállalkozásoknak lenne jó, akik ebből élnek, hanem az egész országnak. Így lehetne valódi munkahelyeket teremteni, ez hozna a költségvetésnek adóbevételeket, és adna perspektívát azoknak a családoknak, akik elégedetlenek a lakáshelyzetükkel. Az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a közbiztonsághoz hasonlóan a lakáspiac támogatására sem azért költenek a kormányok, mert így akarnak szavazatokat vásárolni, hanem azért, mert ezeknek a szektoroknak a jó működése meghatározó egy-egy ország fejlettsége, versenyképessége szempontjából. Ezért az építőanyag-gyártók nem csak maguknak, hanem mindenkinek ártottak, amikor szembefordulva a saját üzleti érdekeikkel, olyasmit kértek a kormánytól, ami összhangban volt ugyan a FIDESZ kormányváltás előtti retorikájával, de élesen szemben állt a realitásokkal. Az egész program legfontosabb eleme a tömeges bérlakásépítés erőltetése.  A nagy bérlakás-építési programok hasznosságáról egyébként erős tévhitek élnek a társadalomba, a pártok is azt gondolják erről, hogy egy ilyen program "politikailag jól eladható". Nem véletlen, hogy a nemcsak a FIDESZ, hanem a Jobbik, és az MSZP, sőt még a Zöld Baloldal is ilyen terveket emlegetett 2010-es választási programjában. Miután Magyarországon a bérlakások elsöprő többségét privatizálták, hiszen az állam azok fenntartásához nem tudott az önkormányzatok számára forrásokat biztosítani, ma könnyű azzal "érvelni", hogy más országokban magas a bérlakások aránya, nálunk viszont alacsony. Persze ez az "érvelés" arra már nem terjed ki, hogy hány évtizeden keresztül, évente hány tízezer bérlakást kellene felépíteni, évi több száz milliárdos ráfordítással ahhoz, hogy néhány százalékkal növeljük a bérlakások arányát a lakásállományon belül, és ez miért lenne jó nekünk, vagyis hogy a ráfordításokkal szemben milyen haszon állna. 

A tömeges bérlakás-építési programokkal három nagy baj van. Egyrészt egy ilyen program rendkívül igazságtalan. Gondoljuk csak meg! Ha olyan nagyvolumenű szociális bérlakás-programba kezdene az állam, ami messze túl nyúlik azon, amit ma a lehetőségek határairól gondolunk, akkor is az a helyzet állna elő, hogy a rászorulók kisebbik része kapna egy lakást, a rászorulók többsége pedig nem kapna semmit sem. Azt is figyelembe kell venni, hogy a bérlakásoknál nem akkor ér véget az állam, önkormányzat, vagy más, például egy erre alakult közhasznú szervezet, vagy az állammal szerződő vállalkozás szerepe, mikor a bérlakás építőjét kifizetik, és a lakó beköltözik, hanem akkor kezdődik. Az első problémát az építőanyag-gyártók koncepciója úgy "kezelte" volna, hogy eleve nem szociális bérlakásokat építtetett volna az állammal, hanem olyan, jobb anyagi helyzetben levő családok számára készültek volna a lakások, akik, ha a bérlakások bekerülési költségének a töredékét támogatásként megkapták volna, akkor lakástulajdont is szerezhettek volna. Nyilvánvaló, hogy jelentős számú ilyen bérlakást bérlővel feltölteni csak akkor lehet, ha a bérleti díjat az állam támogatja, esetleg kedvezményes lehetőséget biztosít a bérlő számára a lakás későbbi megvásárlásához. (Vagyis, lényegében ez is szociális bérlakás lett volna - jobbmódúak számára.) A koncepció meglehetősen elnagyoltan foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy egyrészt pontosan mibe is kerülne az államnak ez a program, másrészt hogy pontosan kiket, és milyen mértékben kellene az államnak támogatni.

A harmadik probléma az, hogy a tömeges bérlakás-építési program a lakástámogatások nagyon alacsony hatékonyságú felhasználását jelenti. Ha nem akarunk olyan lakásokat építeni, melyek már a tervezőasztalon is erkölcsileg elavultak, megépítésükkel pedig a magyar lakásállomány átlagos minősége nem javulna, hanem romlana, akkor egy új lakás megépítésére legalább 20 millió forintot kell számolnunk. Ebből az összegből viszont hat családot lehetne támogatni, családonként több, mint hárommillióval. Nyilván érdemes lenne kiszámolni, hogy ez például hányszor akkora tetőcserép-keresletet jelentene, mintha ugyanannyi pénzből csak egy család lakáshelyzete oldódna meg, de ez a kérdés láthatóan nem érdekelt senkit sem eléggé. Bizonyára van összefüggés az építőanyag-gyártásban az osztrák tulajdon szerepe, és az osztrák bérlakás-építési modell adoptálására irányuló törekvések között. Nézetünk szerint azonban itt összekeverik az okot az okozattal: Ausztria nem azért lett két-háromszor gazdagabb Magyarországnál, mert bérlakásokat épített, hanem azért tud sok bérlakást építeni, mert ha ők elköltenek egy, a magyar GDP kétszeresének megfelelő összeget, még mindig marad elég pénzük bérlakásokra.

Furcsa, hogy a koncepció készítői arra számítottak, az állam majd a piaci hullámvölgyekben sokezer bérlakás felépítésének a finanszírozásával "kiegyenlíti a keresletet".  Az elképzelés szerint, amikor a piac kevesebb lakás felépítését igényli, majd jön az állam, és évi 10-20 ezer bérlakás felépítését finanszírozza. Azt gondoljuk,  a Társaság a Lakásépítésért Egyesület  tagvállalatai most már a saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy amikor a piac kevesebb lakás felépítését igényli, akkor fogja vissza az állam a legdrasztikusabban a lakástámogatásokat. Ez persze fordítva is igaz: az állammal akkor "szalad el a ló", amikor jól mennek a dolgok, és ezért a helyzet az állami részvételt a legkevésbé igényli. A magyar gazdaságpolitika eddig úgy működött, hogy a konjunktúrát is, és a dekonjunktúrát is felerősítette. Ha a lakásépítés történetét nézzük, akkor láthatjuk, hogy a lakásszámokat az évi negyvenezres szint feletti volumenről hagyták húszezerre csökkenni, majd ismét negyvenezerig emelkedett az egy év alatt elkészült lakások száma, hogy azután ennek most megint alig több, mint a negyedére essen vissza. Ezeket a kilengéseket, melyek az építőanyag-gyártóknak is rendkívüli károkat okoztak, inkább fékezni, és nem erősíteni kellene.

A FIDESZ, ha komolyan elszánta volna magát arra, hogy a neológ gazdaságpolitikát sikerre viszi, már 2009 decemberében megüzenhette volna a választóknak, hogy kormányra kerülése esetén (ami akkor már nem volt nyitott kérdés) 2010. január elsejei, visszamenőleges hatállyal visszaállítja a szocpolt. Egy gyermek után 2 millió, három és több gyermek után 3 millió forint támogatás járhatott volna, persze függetlenül az energiatakarékosságtól és a lakás alapterületétől. (Amiknek a szerepeltetése a jelenlegi szabályozásban nem több, mint a rendszer hatékonyságát csökkentő, öncélú "szakszerűsködés".) Egy ilyen bejelentésnek akkor még lehetett volna hatása. Később ehhez lehetett volna hozzátenni a lakáscélú hitelek lehetőség szerinti (és szintén az öncélú szakszerűsködéstől mentes) támogatását és egy lakbér-támogatási rendszert. Így talán el lehetett volna kerülni - más, a kormányalakítást követően bevezetett, részben meg is hozott, általános gazdaságpolitikai intézkedésekre is támaszkodva - a lakásépítési piac összeomlását.

Ma már látható, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulásához az üzleti szféra segítségére, nyomására is szükség lett volna. Az építési piacon érdekelt vállalkozások azonban azzal, hogy ragaszkodtak elhibázott koncepciójukhoz, akadályozták azt a folyamatot, amit segíteniük kellett volna. Nyilvánvaló, hogy a "szocpol" akkori, és az általunk javasolt módon  történő visszaállítása nem lett volna vállalható anélkül, hogy az építőanyag-gyártók által preferált bérlakás-építési program legalább ideiglenes elvetéséről ne született volna döntés. Mi 2009 végén mindezt hiába javasoltuk, és hiába érvelünk azóta is egy ésszerű lakáspolitikai koncepció kidolgozásának a szükségessége mellett. Az építőanyag-gyártók, saját üzleti érdekeikkel szembeforduló lobbyereje mellett nem rúghattunk labdába. Hiába írjuk le minden évben kétszer prognózisainkban, hogy hol hibázik a magyar lakáspolitika, legutóbb éppen  a nemrég elkészült Építési Piaci Prognózis 2013-ban. Hiába írtuk le, ahogyan sok éve már, úgy most is, hogy nem lesz kedvezőbb makrogazdasági helyzet, nem érdemes arra várni, hogy a bérlakás program elindítható legyen. Hiába érvelünk évek óta, hogy a bérlakás program a lakástámogatásra fordítható, amúgy is szűkösen rendelkezésre álló források nagyon alacsony hatékonyságú felhasználását jelentené. Mind gazdasági, mind társadalmi szempontból. Érvelésünk süket fülekre talált.

A FIDESZ-ben volt annyi józanság, hogy a rendkívül drága és pazarló programot, mint koncepciót elfogadta ugyan, ám annak megvalósításához mégsem kezdett hozzá. Közben, ahogyan megjósoltuk, a makrogazdasági feltételek nem javultak, sőt, romlottak. Így állt elő az a helyzet, hogy az előző kormányokhoz hasonlóan végül a FIDESZ kormánynak sem lett lakáspolitikai kínálata.  Ami van, az éppen annyit ér, mint amennyit annakidején az MSZP "Fészekrakó" programja ért.

A helyzet tehát az, hogy egy reális, és jóval hatékonyabb lakáspolitikai programot kellett volna elindítani 2010 tavaszán, ahogyan azt akkor mi is javasoltuk. Ezt azonban nem lehetett megtenni. A kormány a makrogazdasági helyzet javulását várta, egyébként teljesen megalapozatlanul. Arra vártak, hogy elindíthassák az építőanyag-gyártók bérlakás programját, egy olyan programot, amely fele olyan hatékony sincs, mintha a rendelkezésre álló pénzt egyszerűen szétosztanák a lakásépítők, vásárlók, felújítók, bérlők között. 

Azt is látni kellett volna, hogy az építőanyag-gyártóknak helyzetükből adódóan túlságosan jobboldali az a gazdaságpolitika, amit a Bajnai, és az Orbán kormány csinált, ezzel kapcsolatban pedig meg kellett volna fogalmazniuk a kritikájukat. A gyáraknak nem az az érdekük, hogy Magyarországon orvosolják azt a "problémát" hogy "túl kevesen fizetek túl sok adót", ahogyan azt liberálisok és a FIDESZ gondolják, hanem éppen ellenkezőleg, abban érdekeltek, hogy a vevők sorban álljanak a pénztáraknál, hogy építőanyagot vegyenek, és ne kelljen jövedelmüket téglavásárlás helyett arra fordítaniuk, hogy különböző csatornákon keresztül megfizessék a magasabb jövedelmű rétegeknek adott adókedvezményt.

Ma talán már látható, hogy az egy kulcsos adó az ismert magyar közgazdászok többségének  és a magyar politikai elitnek az egyik legnagyobb tévedése. Nem meglepő, hogy a lakásépítési piacra is rendkívül káros hatást gyakorol. Ez ott növeli a jövedelmeket, ahol lakáscélra már viszonylag keveset költenek, hiszen ezen a problémán már jellemzően túl vannak, és azoktól vonja meg a jövedelmek növekedésének a lehetőségét, akik közül sokan most, vagy a következő években léphetnének be a lakáspiacra.  Sajnos, nem igaz az a gyakran hangoztatott közhely, hogy "attól, hogy a gazdag szegényebb lesz, a szegény még nem lesz gazdagabb", hiszen ha nem kellene a progresszív adózás mintegy évi 500 milliárdos többlet bevételéről lemondani, akkor nem kellene emelni a fogyasztási adót, talán el lehetne tekinteni a bérek befagyasztásától, nem lenne annyira létszükséglet forrásokat vonni ki az oktatásból, egészségügyből.  Az építőanyag-gyártóknak, akiknek a rendkívül rossz piaci helyzet következményeit viselniük kell, hevesen ellenezniük kellett volna az egy kulcsos adó bevezetését, nemcsak a FIDESZ kormány, hanem már a Bajnai kormány idején is. Látniuk kellett volna az egy kulcsos adó szerepét a lakáspiac összeomlásában.

Egy jól működő lakáspolitika megalapozásában a jövedelempolitikai intézkedések talán fontosabbak is, mint a lakáspolitikai megoldások. Ha a különböző jövedelemmel rendelkező családok jövedelme évente nagyjából azonos mértékben növekedik, akkor a szegényebb családoknál a létfenntartáshoz szükséges összegen felüli, szabadon elkölthető jövedelmek sokkal dinamikusabban fognak növekedni, mint a gazdagabbaknál. Ez a kezdetben akár csak havi tízezer forint körüli összeg néhány év alatt a többszörösére nő, és lehetőséget adhat az állami támogatással kiegészülve, hogy az adott család belépjen a lakáspiacra. Az egy kulcsos adó, a bérek befagyasztása, a családi pótlék elinflálása olyan intézkedések, mind a Bajnai, mind az Orbán kormány esetében, melyek azonos világnézetet tükröznek. (Amivel persze nem akarjuk lebecsülni az egyéb területeken jelentkező, például a kulturális, vagy a demokrácia felfogásban látható különbségeket). Erről persze lehet az embernek pozitív, vagy negatív véleménye, de azt látni kell, hogy az erre a világnézetre alapuló gazdaságpolitika nem hatékony. Ahogyan azt a Bajnai kormánynak a FIDESZ egy kulcsos adójához nagyon hasonló terveivel kapcsolatban írtuk: nem az a baj, hogy a kormány nem baloldali gazdaságpolitikát folytat, hanem az, hogy túl jobboldalit ahhoz, hogy hatékony legyen. 

Jól látható tehát, hogy a lakáspolitikában a "méltányosság" és a "hatékonyság" nem egymásnak ellentmondó, hanem egymást feltételező követelmények. A "legrászorultabbakra" korlátozódó szociálpolitika rövidlátó módon, a társadalmi újraelosztásban a "kevésbé rászorultabbaktól" akar elvenni, hogy azoknak a társadalmi tehervállalását tudja csökkenteni, akik egyáltalán nem rászorultak, és akik az adójukból egyébként finanszírozhatnák a jóléti társadalom működését. A lakáspolitikában, ha a támogatásoknak a legrászorultabbakra való korlátozása érvényesül, és ez olyan jövedelempolitikával párosul, amilyet a liberálisok akartak bevezetni, és a FIDESZ valósított meg, a katasztrófa elkerülhetetlen. A jelenlegi lakáspolitika persze nem a "legrászorultabbakat" preferálja,  de a "kevésbé rászorultak" millióinak csak annyit juttat, mintha a liberális preferencia rendszer érvényesülne. A katasztrófa nem is maradt el. Lehet fogadásokat kötni: az évente épített lakások száma kevesebb lesz-e tízezernél? Persze még rosszabb a helyzet, ha nemcsak az országos átlagot nézzük, hanem a regionális különbségeket is figyelembe vesszük. A helyzet szemléltetésére építési piaci előrejelzésünkben az országot két részre osztottuk. Budapesten, Pest megyében, és Győr megyében kevesebb, mint három és félmillió ember él, az ország többi részében, tizenhét megyében pedig több mint hat és fél millió.  2004-ig, amíg érvényesült a FIDESZ első kormányzása idején bevezetett lakáspolitika, és az első Orbán kormány, meg a Medgyessy kormány által bevezette béremelések hatása, ebben a tizenhét megyében több lakás is épült, mint Győr és Pest megyékben, meg a fővárosban. (Igaz, a fajlagos mutatók, az 1000 lakosra jutó új lakások száma, még akkor is itt voltak a rosszabbak.)  2005-től kezdődően azonban gyökeresen változott a helyzet. Miután az egyes szakértők, és a FIDESZ politikai ellenfelei által, meglehetősen alaptalanul, "igazságtalannak" minősített rendszert felszámolták, sokkal igazságtalanabb helyzet alakult ki. A szegényebb és a gazdagabb régiók lakásépítési teljesítménye közötti szakadék rohamosan mélyült, mivel ezt a folyamatot lakáspolitikai eszközök már nem fékezték. Jellemző, hogy a támogatott lakáscélú hitelek rendszerét olyan hatékonyan sikerült "igazságtalannak" beállítani, hogy még olyan neves baloldali gondolkodók is követelték felszámolását, akik  más területeken átláttak a szitán, és bizonyították, hogy a támogatásoknak a "legrászorultabbakra" történő korlátozása, a szociálpolitika "célzottságának javítása", nem a társadalom, hanem egy gazdag kisebbség érdekeit szolgálja. Ezen persze sokat lehet vitatkozni, de hát a téglagyár téglát akar eladni, az ország meg munkahelyeket, gazdasági növekedést szeretne, ez pedig csak úgy megy, ha sok lakás épül.

Most az lenne a feladat, hogy a gazdaság azon szereplőinek, akiknek a belső piacon realizálódó eladásokból kellene megélniük, így például az építőanyag-gyártóknak is, nyomást kellene gyakorolniuk a kormányra, hogy adja fel a makrogazdasági szempontból káros jövedelempolitikáját. Jelenleg az egy kulcsos adó bírálatát a FIDESZ joggal hagyja figyelmen kívül, hiszen ez a bírálat részint azoktól származik, akik a maguk gyakorlatilag ugyanolyan adótörvényét a Parlamentben korábban megszavazták, vagy azoktól a közgazdászoktól, akik nemrég maguk is az egy kulcsos adó hívei voltak.  Másrészről pedig a Széchenyi terv otthonteremtési fejezete helyett újat kellene írni.